MARK FRIDVALSZKI
→News ↓Text
→Bio →Download portfolio
→Contact  
Works …  
→2023 →2019
→2022 →2018
→2021 →>2017
→2020  
→Technologie und das Unheimliche →Instagram
   
Text
 
Márió Z. Nemes, "Nosztalgiakocka", in Artkartell, 17.11.2017
 
Fridvalszki Márk Take Me Back installációjának címe a Colosseum progresszív jazz-rock együttes Take Me Back To Doomsday című számára utal, ami a rövid életű zenekar negyedik – Daughter of Time (1970) – albumán szerepel. Az Artkartell Projectspace egyik teljes falát betöltő tapétakollázs jobb alsó sarkában idézet is szerepel a számból: „Take me back to that day before light / When the earth spinning faster and the air too hot / No creature had moved or showed its might / And life was a tinny dot / Nothing existed to love you / Take me back / Take me back”. Fridvalszki munkásságának egyik központi vonása a poszthumán nosztalgia, vagyis az Ember történetének bevégződése „utáni” állapotból való visszavágyódás. Donna Haraway szerint egy poszthumán kiborg nem vágyik vissza az emberi édenbe, hanem eltörli önmaga eredetét, mely önfelszabadításának záloga. Fridvalszki nosztalgiája ugyanakkor reflexív kísértetidézés, mely ez elmúlt és a jövendő technológiai fantomjaival népesíti be az ember megüresedett helyét. Ebben a nosztalgiában összezavarodnak a célelvű emberi történelem irányai, ahogy a Colosseum dalban is a „vissza” vágyódás valójában a bevégződéshez, az utolsó ítélethez szalad előre, hogy az idő kereszteződéseiben és megcsavarodásában szembesítse az embert önnön létmódja relativitásával. Az időbeliség megcsavarodását eredményező nosztalgia Fridvalszki mediális gyakorlatával is összefüggésben van, hiszen az installáció a posztdigitális esztétika szemléletéhez híven az analóg és digitális médiumok közti legkülönfélébb konvertálásokat, átmeneteket és összeszövődéseket valósítja meg. A tapéta 400 darab A3-as digitális nyomatból áll, ugyanakkor a kiválogatott képek összegyűjtése a legkülönbözőbb módokon (scan, fotó, internet) ment végbe, amelyeket aztán Fridvalszki képszerkesztő programmal egyenként megdolgozott digitális nyomattá alakított. A kinyomtatott és papírkollázs formájában összeállított képanyag végül fotóként került rögzítésre. Ez a módszertan a Lev Manovich által mély remixelhetőségnek nevezett technokulturális kontextusban többek között azt is jelenti, hogy a képek forrását tekintve felszámolódik a „forráskód” bármilyen eredetisége, hiszen kezdet („bemenet”) és vég („kimenet”) folyamatosan hibridizálja egymást, hogy egy olyan posztdigitális ‚fekete dobozban’ találkozzanak össze, ahol anyagtalanodás és materializáció elválaszthatatlannak tűnnek.
Fridvalszki térinstallációja egy ilyen posztdigitális érzékelési „dobozt” hoz létre, mely egyben nosztalgiakocka is, ahol a legkülönbözőbb korszakokhoz és ábrázolási nyelvekhez tartozó kódok kísértenek. A szocialista homlokzati murálok, a természettudományos múzeumok diorámái, vagy a panellakások őserdei giccstapéták egyaránt megidéződnek ebben a poszt-kelet fantáziában, ami egyszerre tűnik lokálisan konkrétnak és téridejét tekintve oszcillálónak. A Kárpáti János Iván által készített hanginstalláció, a neoncsövekkel komponált, puha és nyálkás világítás, illetve a formára vágott vörös szőnyeg mind-mind hozzájárulnak Fridvalszki atmoszféra-építészetéhez, hogy a nézők beszippantódjanak a nosztalgiakocka belső dinamikájába. A kultúraelméletben és esztétikában sokkal többet beszélünk az otthonosság „megvonódásának” tapasztalatáról, mintsem magáról az otthonosról, mintha a fogalmat valamiféle evidenciaként kezelnénk. Fridvalszki nosztalgiakockája rendkívül otthonos: megpuhít, elkényelmesít és időzésre késztet. Ugyanakkor mégis van ebben az időzésben valami nyugtalanító, hiszen az ismerősség kódjainak túlhajtása által az otthonosság be is börtönöz minket, mintha épp a nosztalgiával és az eszképizmussal ejtene rabul Fridvalszki a virtuális hatvanas-hetvenes években, egy olyan „ál-időben”, amikor teremtés és utolsó ítélet egyszerre kezdődik, hogy soha se érjenek véget.
 
↑Top
© Mark Fridvalszki 2016–2023