Mark Fridvalszki

 
Main: News / / / Bio / / / Text / / / Contact / / / Portfolio.pdf
 
Works: 2021 / / / 2k20 / / / 2019 / / / 2018 / / / 2017 / / / 2016 / / / 2015 / / / 2014 / / / 2013
 
Other: Technologie und das Unheimliche / / / Vimeo / / / SoundCloud
 

TEXT


 
Sirbik Attila: Szövevényes mindmap
Új Művészet, 2020/06
 
Sirbik Attila: Alkotói habitudosat tekintve a zene és a képzőművészet közti analógiák nyilvánvalóak számodra?
 
Fridvalszki Márk: Nem voltak nyilvánvalóak, ám idővel egyre világosabbá vált a zene fontossága és a művészeti tevékenységbe való szerves beépítése. A zene mindig is fontos szerepet töltött be az életemben, sokat segített a belső eszképista igényeim kielegítésére. Megannyi inspirácót adott és amióta tizennyolc éves koromban elkezdtem kirajzolni magamból az egzisztencialista szorongásaimat, a zene mindig ott volt a háttérben és több esetben irányította is a kezemet. Később, mikor tudatosabban foglalkoztam rajzolassál és készültem a művészeti pályára, akkor már a zenékben elhangzó szövegek, a címek, tehát a textuális rétegek is inspirációs forrássá alakultak át. Plakatívan, a kép mellé rendeltem a zenei kötődésű szöveget, vagy emlékszem olyan sorozatotra, mikor Gonda János Jazz (1965) című könyvéből grafikai eszközökkel írtam át fotókat zenészekről. Az egyetemen óta, a mai napig jegyzetelek ki sorokat zenékben elhangzó szövegekből, albumok és számok címeit, amik egy folyamatosan bővülő archívumot képeznek. 2011 januárban a diploma volt az első munka, mikor megkértem egy zenei producert (TeeBag) egy soundspace elkészítésére. Azóta ez a gyakorlat – a hangon keresztüli atmoszférateremtés – már többnyire a kiállításaim részévé vált. 
 
S.A.: Melyek azok a zenei műfajok, amik inspirációs forrásként igazán nagy hatással vannak képzőművészetedre?
 
F. M.:Több műfaj van, széles a spektrum. Tizenhat évesen két lemez volt a szüleim lemezgyűjteményében, ami megnyitotta számomra az „érzékelés kapuit”, egy addig ismeretlen, furcsa, elsőre talán félelmetes, ám izgalmas hangzás felé; az Oxygene (Jean-Michel Jarre, 1976) és a Return To Forever (Chick Corea, 1972) című bakelitek. Később ehhez csatolódott kazettán a Tarkus (Emerson, Lake and Palmer, 1971) és a Daughter of Time (Colossuem, 1970). Ezt követően a további találkozások a ’70-es évekbeli fúzios jazz, német proto-ambient és a progresszív rock műfajokkal őszintén mondom, sokkosan inspirálóak voltak. Ezekben a zenékben minden tökéletesen összeállt, a hangzás, az energia, a magasfokú művészeti kreativitás és annak totális kihasználtsága, a profizmus, a pszichedélia, a boritók vizualitása, a címek, a szövegek – és számomra már a ’90-es évek végéről visszatekintve – a ’70-es évek mágikus korszaka is. Ez a tudásom mind nem lenne most meg, ha egyrészt nem lettem volna fogékony ezekre a hangzásokra, illetve ha a Keresztapám nem fogta volna meg a kezemet és rántott volna bele ebbe a zenei univerzumba, ami az ő fiatalkora volt a ’80-as évekbeli Kispesten. Érzelmileg és intellektuálisan felfoghatatlanul silányabb kamaszkorom lett volna, ha nem szól nap, mint nap a walkmanben Jean-Luc Ponty, Pat Metheny, Return To Forever, Weather Report, Klaus Schulze, Tangerine Dream, ELP, King Crimson, Allan Holdsworth és sorolhatnám! Ezeket a zenéket azóta is folyamtosan hallgatom természetesen hullámokban, mikor milyen zenei inputra van szükségem. 
Később 2004 körül kezdtem el tudatosabban elektronikus zenéket hallgatni (house, techno, ambient), inkább az atmoszférikus darabok, amiket igazán kedveltem. Majd a kétezres évek végefelé találtam egy számomra addig ismeretlen, ám azóta nagyon fontos műfajt, a dub technot. Teljesen magábaszívott az az atmoszférikus térélmény, amit ezek a zenék rajzolnak és nagyon passzolt a Terence McKenna-féle technooptimista életélményhez, ami akkor nagyon inspirált. Abban az időben a munkáimban már szinte teljesen felhagytam a színek használatával, az eszköztáramat egy „technoid” szürkeskálára redukáltam, kiegészítve az ezüsttel. Ez egy hosszú folyamat vége volt, számomra nagyon érdekes korszak, ellenben örülök, hogy vége a „monokromitásnak”. 
2018 elején – már nem is emlékszem pontosan mi volt a katalizátor, talán a korai flyerek és nyomtatott anyagok – elkezdtem érdeklődni a korai ’90-es évek acid house és jungle műfajok iránt. A motiváció és érdeklődés itt egy olyan korszak irányába terelt, ami a mából visszatekintve talán az utolsó „utópikus pillanatokkal” oldott éveknek tünnek. 2019 tavasz óta ismét Berlinben élek, a jazz előtérbe került az életemben és aktuálisan főszereplője is az autonóm munkáimnak. Azt hiszem, ez összefüggésben lehet a várossal, itt van „értelme” és tere jazzt hallgatni, meg lehet élni azt a fajta szabadságot, amit ez a műfaj ad. A progresszív szellemiségű jazz több szempontból nagyon fontos. Egyrészt az azonnali időben történő magasfokú kreatív rögtönzés, mindezt úgy, hogy tökéletesen ura vagy a hangszernek. Ezt össze tudod hangolni másokkal, akik szintén magas fokon játszanak, ezáltal olyan energiák szabadulnak fel, amik más esetben elképzelhetetlenek. (Ezt a fajta termékeny „dzsesszelést” megvalósíthatjuk bármilyen dinamikusan működő kreatív csoportosulásban, próbáljuk ezt mi is így tenni a T+U berkein belül.)
Az kétezertizes évek közepe óta látható az is, hogy ismét egyre nagyobb érdeklődést kelt a jazz, a funk, a house és a soulful műfajok (lásd angol jazz szcéna). Érthető is miért, sokan valódibbra energiákra vágynak, analóg hangzásra, archaikusabb közösségi élményre, színekre, optimizmusra, emberire, romantikára. Úgy látom manapság egy haladó szellemiségű techno esemény sajnos ezeket a minőségeket már nem feltétlenül hordozza magában. Persze járhat lelki felszabadulással és hordozhat valamilyen szintű közösségi élményt, ám azt hiszem a vektor a sötétbe húz. Természetes reakció a szellemet kizsákmányoló későkapitalizmusra, sok esetben Emil Nolde 1910-es festménye jut eszembe az aranyborjút körültáncoló tömeggel, de mindezt feketében, valamikor a végítélet napján, egy cinikus sátánista szeánsz díszletei között. 
Egy szó erejéig visszatérve a jazzre, a múltkor, egy felszabadultabb pillanatomban az jutott eszembe, ha tömören kellene leírni az embert egy marslakó számára, akkor az egy jazz zene legyen, mondjuk a klasszikus Miles Davis Kind of Blue lemez biztosan célravezető. Szerintem a legkomplexebb módon a jazz mutatja meg az ember különleges státuszát.
 
S.A.: A zenei műfajokkal párhuzamosan kialakult vizuális tartalmak is inspiratív módon hatnak rád?
 
F. M.: Mindenképpen! Az alkalmazott grafika, főleg ami a plakátokat és lemezborítókat illeti már korán elkezdtek inspirálni, alkalmazott grafika szakra is felvételiztem Bécsben (aztán az élet úgy adta ki, hogy képgrafikán kezdtem el a tanulmányaimat). A munkáimban fontos momentum a kisajátítás, így a zenéhez kötödő vizuális tartalmak sem kerülik el a érdeklődésemet. Pár hónappal ezelőtt a széles körben ismert Chick Corea Return To Forever lemezből készítettem szitanyomat sorozatot. A legutóbbi kiállításomon a Horizont Galériában, talált Nonesuch kiadású lemezeket alakítottam át, vagy a Karlin Studiosban a kiállítás része volt egy Saint Leidal The 2nd által készített acid house mixtape, amihez kazettaborítót terveztem. Illetve megannyi plakátot, flyert, lemezborítót készítettem az évek során, például aktív együttműködésem volt a budapesti dub techno körökkel. Ha alkalmazott grafikáról van szó az egyik leghálásabb feladat a zenével kapcsolatos felkérések megoldása.
 
S. A.: Alkotásaidnak semmi közük a lineáris „történetmeséléshez”, azok a befogadót inkább egyfajta gondolati-érzelmi pályára állítják, hasonlóan a zenehallgatáshoz?
 
F. M.: Valószínűleg ezért is olyan fontos egyes esetekben, hogy a zene, a soundscape megjelenjen a kiállításaimon. Ellenben nem illusztrációként a vizuális munkák, vagy a koncepció dúsítása végett, hanem pontosan, hogy egy másik szférába emelje azokat. Számomra fontos, hogy a befogadó a munkáimat elsősorban érzelmi alapon vegye fel, majd abból az érzelmi állapotból haladjon a konceptuális referenciák, rétegek irányába. Több esetben dolgoztam együtt producerekkel, akik hol egy konkétabb zenei ötletemet segítették technikailag megoldani, vagy autonóm soundscapet írtak egy koncepció mentén. A zene azonnal betölti a teret, érzelmileg rögvest magávalragad, ugyanakkor vékony jég, mikor érdemes használni és mikor kerülni, illetve mikor hogyan tesszük ezt. 
 
S. A.: Fontosak számodra azok a nyitott, absztrakt terek, amiket a befogadó saját interpretációival tud feltölteni?
 
F. M.: Tudatos döntés, hogy a kiállítás és a munkák címeivel, a kísérőszöveggel, esetlegesen a hanggal pályáraállítsam a befogadót. Hogy egy általam kihúzott vékony hártya alakuljon ki előtte, amin keresztül a munkát tapasztalja. Ugyanakkor, miután berántottam az aktuális kiállítás univerzumába, ott már úgy mozogjon, mint egy virtuális valóságban és úgy interpretáljon, végezzen érzelem- és gondolatkísérleteket, ahogy jól esik. 
Számomra fontosak a keretek, szeretem ismerni a keretrendszert, a vonatkozásokat, a referenciákat, úgy gondolom, hogy így sokkal pontosabban lehet dekódolni, miről akar szólni az alkotó. Természetesen teljesen legitim, ha valaki nyitvahagyja az interpretációk lehetőségét, vagy akár az én munkáimban is egészen mást lát bele, képzel el, mint az én kezdeti intuícióm voltak. 
 
S. A.: Mennyire fontos, hogy ismerjük azoknak a zenéknek a kontextusát, amelyek alkotásaidat inspirálják?
 
F. M.: A világon rengeteg zene, műfaj van és még annál is több, szóval ez nem elvárható. Olykor probálom rávezetni vizuálisan vagy szövegileg a befogadót, hogy merre induljon el. Más esetekben a zene egyszerűen működik, és ha egyensúlyban vannak az installáció, a kiállítás elemei, akkor egy soundscape adja magát hátterismeret nélkül is. 
 
S. A.: Kiállításaid, térinstallációid során a setup-ok fontos része a hang-, illetve a zenei élmény? 
 
F. M.: Kiállítástól függ, minden esetben nem erőltetem a hangot. Például Kárpáti János Iván két installációmhoz is készített zenét, mind a két esetben nagyobb, teret betöltő munkák voltak, ami a soundscappel együtt nyert értelmet. Volt olyan kiállításom, ahol több különböző tematikájú munkámat mutattam be, itt a hang inkább egy összehúzó funkciót töltött be, egy fátyolos réteget vont a térre. Széles skálán mérhető a kísérletezés lehetőségeinek tárháza, hogyan szólal meg, milyen technikán/médiumon keresztül, hangosan, halkan, teret betöltően, vagy éppen hangbúrában. Számomra a legextrémebb szituáció a prágai Karlin Studiosban volt, mikor Piotr Sikora kurátorral egy hommaget állítottunk annak a ma már teljesen kiveszett optimizmusnak, ami a kései ’80-as évek acid house mozgalmára volt jellemző. Mindezt vagy száz darab kábel nélküli fejhallgatóval, tehát a megnyitó egy klasszikus silent disco esemény volt, ahol három DJ (Saint Leidal The 2nd, Radek Brousil, KaaGlo) előben játszott és a kiállítás berendezése ennek az happeningnek volt alárendelve. Utánna afterpartyt szerveztünk egy kis prágai klubban, csak úgy mint a budapesti LLPlatformos bemutatkozásom után, így a kiállítási esemény időben és térben is kitolódik, kiegészül, tovább él, más szintre helyeződik, egy különleges szociális réteggel vonódik be. Ugyanakkor a zenét használni, ahogy írtam, vékony jég. Úgy gondolom van olyan munkám a művészet-redukció elvén újragondolva, ami talán zene nélkül jobban is működött volna.
 
S.A.: Művészeti koncepcióid legfőképp érzelmi alapon közelítenek a valóság megismerése felé, ami rezonál azon érdeklődésedre, melyet az ember kortárs egzisztenciája iránt érzel? 
 
F. M.: Ha teljesen kizoomolok és rátekintek arra a szövevényes mindmapre, amit folyamtosan tágítok és kiegészítek, akkor számomra a legesszenciálisabb mottónak még mindig Paul Gauguin Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? festményét tartom. Ez persze a végső emberi alapkérdes, mi az élet értelme. Ha éppen van egy nyugodt pillanatunk ebben a gazdaságilag és politikailag túlhajszolt légkörben, amiben éppen élünk, akkor időröl-időre feltesszük magunknak ezt a kérdést. Mivel én a művészeti pályát választottam, lehetőségemben áll, hogy ezen hosszabban elmélázzak és probálom is ezt megtenni. A legutóbbi munkáimban ez a talán sehová nem vezető vágyakozás, kutatás, érdeklődés, a huszadik századi optimista, „utópikus pillantok” után is ebből az igényből származik; elégedetlenségből, ami ugyanakkor nem merül ki annyiban, hogy régen, minden jobb volt! (Bár ha őszinte vagyok, sokszor gondolom azt, hogy talán mégis.). Érdekel, mint minden művészt, aki érzékenyen foglalkozik a jelennel, hogy mi veszi körül, illetve engem az különösen izgat, hogyan jutottunk ide, hol voltak elágazások, válaszútak, esetleges eltérő (talán elszalasztott) lehetőségek. Vagy azok a válaszok, amiket ma fel tudnunk kínálni, azok vajon helyes, kielégítő válaszok-e az előzőleg feltett kérdésekre.  
 
S.A.: Ahhoz, hogy a digitális tér képi roncsait, a hadipar produktumait, a zajzene zörejeit, a természeti források maradványait és a tudománytörténet misztériumait magabiztosan tudd összemixelni, mennyire fontos a médiumtudatosság? 
 
F. M.: A méditudatosság szerintem az egyik legfontosabb mozzanat, amivel egy reflektált művésznek – dolgozzon bármilyen műfajban – konfrontálódnia kell. Ezt jól megtanultam Helmut Mark és Kilian Schellbach lipcsei médiaosztályában Meisterschüler hallgatóként. Tényleg, szinte gyönyörűséggel tölt el egy-egy olyan munka, ahol felfejtés közben érzem a meta rétegek tudatos kiválasztását, érzékletes példa számomra Seth Price munkássága. Amikor az a mottó, hogy a művészet lényege az egyszerűsítés lebontódik egy vizuális tartalomra és hordozójára és ez végső formájában a legoptimálisabb módon találkozik, akkor az számomra harmónikus művészeti termék. Oké, lehet ez manapság már egy túl klasszikus média felfogásnak hangzik, ellenben számomra fontos momentum. Tehát én törekszem a médiatudatosságra és bármit készítek, nem tévesztem szem elől a meta, az önmagára visszaható rétegek fontosságát. 
 

Top
© Mark Fridvalszki 2008 - 2021
Last Revision: 22 - 03 - 2021